7. fejezet

                                            Az elfek

Sietve mentek. Edward lábai egyre nehezebbek, egyre gyengül a fiú, míg mellette Rirok fáradhatatlanul, egyenes háttal, kecses léptekkel halad előre. A fiú nem tudja, még meddig fogják bírni, csak azt, hogy fél. Rettentően. Mióta elment a komajoktól mást sem csinál. Csak rosszat hozott a hirtelen döntés. A kardja a combját csapkodja, miközben óvatosan lépked a növényzetben. A nap egyre lejjebb kúszik Edward egyre szomjasabb, illetve éhesebb. Nem gondolta volna, hogy valaha is megeshet vele ilyen. Ennek csak a mesében szabadna létezni! Egyszerűen olyan hihetetlen az egész! Nem tud mit tenni, csak megy, rendületlenül, Rirok után. A külvilág kezd megszűnni számára. Éhesen és szomjasan megy, már majdnem egy napja. Érzi, már nem bírja sokáig, de azt is tudja, ha most föladja, akkor elkapják, és megölik. Egy rossz döntésen múlt az egész! Túl kíváncsi volt az emberekre, a családjára, és most mi lett? Nagyon nagy bajba sodorta önmagát.

– Pihennem kell!

Szólal meg hirtelen, és megtorpan. Nem bírja tovább, leül egy korhadt, kidőlt fára, és nagy levegőket vesz. Az elf felé dob egy kulacsot. Nagyot puffan a földön, kicsit felverve róla a port. A közeli fákról ijedt madárcsoportok szállnak fel. Edward kapkodva nyúl a tárgyért, felnyitja azt, és nagyokat kortyol belőle.

– Köszönöm!

Rirok szótlanul nézi, és nyújt felé egy kis kenyeret is. A fiú azt is majszolgatni kezdi. Az elf rezzenéstelen arccal nézi, nem látszik rajta semmi, hogy kicsit is kimerült lenne, éhezne, vagy szomjazna. Amint befejezi Edward a kis „vacsorát” elveszi tőle a kulacsot, és gyors tempóban megy tovább. Edwardnak már majdnem futnia kell, de tisztában van, az élete múlik ezen a tempón, és bírnia kell, ha meg akarja csodálni holnap is a Napot. Az erdőben már nagyon kevés fény van, lassan a Nap eltűnik az égről, és a Hold veszi át az uralmat az égen. Ahogy mennek, egyre nagyobb, és idősebb fákat látnak, melyeken különböző állatok játszanak, alszanak, vagy egyszerűen teszik a dolgukat. Míg Rirok könnyed léptekkel halad, lábnyomot sem hagyva, Edward lábai nagyon mély, és jól kivehető jeleket hagynak, amik arról tanúskodnak: Bizony itt jártam!

Még egy napja sem mennek. Az üldözőkről semmi hír, nem látta őket egy ideje egyikük sem. Rirok hirtelen megáll, és int Edwardnak, hogy tegye ugyan azt. A fiú még lélegezni sem mer, csak nagyon halkan. Rirok lejjebb görnyedve megy lassan előrébb, míg Edward szeme nem tudja követni, egy nagy fa miatt. Elgondolkodik azon, hogy mi lenne, ha kicsit arrébb lépne, és akkor láthatná mit csinál az elf, de végül egy helyben marad. Nem is kell sokat várni, Rirok hirtelen megjelenik mögötte, és elkezdi magával húzni. Edwardnak ellenkezni sincs ereje, úgy érzi mindjárt összerogyik, ott helyben, Rirok karjaiban. De a növények illata, és a látvány miatt, hirtelen minden fáradtság kiszáll tagjaiból, és helyettük ámulat lesz úrrá a fiún.

– Megérkeztünk, ez az elfek fővárosa!

Edward csak ámul, és bámul. Ez a csodás nép óriási fák, virágok, bokrok között él. Teli élettel, növényekkel. Különösen szeretik a nagy, általában lila színű virágokat. Főleg, mert annak csukott szirmaikban laknak, egy függőágy, és egy kis fa asztalka mellett. Többre nincs is szükségük. Szinte egész nap nem látni őket, hisz az erdőben vannak mindenfelé. Két elf nő lép ki a fák takarásából, és elvezetik Edwardot, egy sátor félesége, ahol egy ágyra fektetik, és mondanak neki valamit, egy fura nyelven. Ő nem is törődik vele, csak az oldalára fordul, és elalszik.

Rég aludt ilyen jól, úgy érzi napokat aludt át. Mikor felpattannak a szemei, az a két gyönyörűséges elf nő néz rá, nevető szemmel, kezükben tablettával, amit Edwardnak adnak, és ő szépen le is nyeli őket. Úgy érzi semmije nem fáj, minden sebe begyógyult, úgy hogy fel is pattan az ágyból. Az elfek mikor elfordulnak, a fiú gyorsan elsurran mellettük, és felfedező útra indul, a városban.

Köszönöm, hogy elolvastad!