Ki vagyok én?

A folytatás...

Bevezető

Hét évvel később

Hogy mi történt az elmúlt, öt, hat, hét, évben? Lehetne mesélni, hogy új király került a trónra, miután Edward legyőzte a zsarnokot. De az után el is tűnt, senki sem tud róla semmit. Egy gyerek indult útnak, csupán egy tizenegyéves gyerek, és feltételezhető, hogy meghalt. Semmi hír róla, úgy öt éve. Előtte is csak egy-egy faluban látták, végül már tényleg sehol nem bukkant fel.

Szerencsére senkinek nincs igaza, nem halt meg Edward, az utóbbi éveket egy elrejtett elf faluban töltötte a mesterével. Időközben felnőtt, legalábbis az emberek között. Elsajátította a varázslás képességeit, sok barátot szerzett, sok ellenséget győzött le, kisebb csapatokkal, viszont a nyílvánosságot elkerülte.

Éppen csomagol, és sír. Bárki meg tudná mondani a faluból, hogy miért teszi ezt. Mindenki ugyan úgy érez, vele mégsem törődik most senki, tudomást sem vesznek róla. A legtöbben soha nem adták meg neki a tiszteletet, de ezt már megszokta, hiszen eg közönséges ember, semmi több. De most még a barátai sem vigasztalták, hiszen Kulok halála mindnekit megrázott. Edwardhoz ő állt legközelebb egész életében. Még mindig nem tudta, hogy halhatott meg, neki nem szabadott volna, nem soha!

Hiszen még annyi minden vissza volt a tanulásból, most hogyan fog tanulni, és ki fogja őt támogatni? Egyedül nem megy semmire. Ezért úgy döntött, hogy felkeresi az anyját, és már ma elindul. Már három napi élelmet el is tett, egy kis vászon batyuba, amit a vállára helyez, a kardját leakasztja, majd fölkötözi a derekára. Beletúr rövid hajába, majd végül eltesz egy kis könyvet, tele a jegyzeteivel, ide minden egyes leckét lejegyzett, minden kísérletét, minden fontosat.

A kardját még utoljára látni akarja, mielőtt útnak indulna, a hideg, kék penge hangtalanul csúszik ki a vörös hüvelyéből. Különös kard az, ezt Edward nem egyszer tapasztalta meg, már kisgyerekkorában is volt szerencséje az erejéhez. Akkor indult útnak először otthonról, azóta nem nagyon hallhattak felőle a komajok. Nem volt ideje leveleket irogatni, sokkal fontosabb volt a kiképzése. Talán előbb oda kéne menned? De merre indulj, kitől kérj segítséget? És ha az anyádat keresed, akkor merre menj? Dönts, egyedül! Szólal meg benne egy hang. Edward csak emgforgatja szemeit, a "nagy" segítség miatt. Egy biztos, kalandot akar, egy életre szóló kalandot, ahol csak úgy forr a vére, túl teng benne az energia, és mikor már a padlón van, a dühtől, fájdalomtól, vagy bármi mástól, egy hirtelen adrenalinlöketet kap! Egy nagy csata, sok vívás, egy kis varázslással fűszerezve.

Mint hét évvel ezelőtt. Erre az emlékre sóhajt egyet. Nem kellett volna annak úgy történnie, miért tudta legyőzni a saját apját? Miért nem tudta életben hagyni, vagy miért nem vesztett? Lehet, hogy sok népet megmentett a biztos pusztulástól, például az elfeket, a törpöket, illetve a komajok nagy részét, de még is csak az apja volt! Nem volt helyes amit csinált, bár eddig nem nagyon tudta végiggondolni, mert sokat kellett tanulnia, mert nem Ludwig az egyetlen, aki sötétségbe akarja taszítani az egész világot. Vannak nála még sokkal nagyobb hatalmak is, Kulok szerint... De miért nem hallott felőlük eddig Edward? Miért burkolózik ködbe, az egész jövője? Miért van az, hogy már semmiben nem lehet biztos? És miért kellett meghalnia a mesterének? Talán az Istenek tehetnek róla? Erre a gondoltara felpillantott az égre, mintha megpillanthatná, hogy ki is tette ezt szeretett mesterével...

A kardot vissza csúsztatta gyönyörű hüvelyébe. Elszántan indult útnak Romdorin földjén. A tündéknél tanulta meg a vallást, bár az elején még igen fura volt, mivel a komajok ilyesmikben nem hittek... Megint csak a volt "szüleire" gondolt. Majdnem minden nap eszébe jutottak, sőt, talán minden órában. Egyre sietősebbre vette lépteit, csak ment egyenesen, be a fák közé. Onnan még utoljára hátrapillantott, az üres utcákon csak pár árva mécses pislákolt. Egy fuvallatt még azokat is kioltotta, a gyász miatt mindenhol csend honolt, még a madarak sem csiripeltek, a kutáky nem vakkantgattak egymásnak. Ebben a mélység csendben távoldott egyre jobban attól a helytől, ahol élete nagy részét eltöltötte, ahol tanult, ahol nevetett, ahol sírt, ahol örült, ahol szomorkodott, ahol vért izzadva küzdött, és nem adta fel, sohasem! De talán már tényleg ideje volt tovább indulnia, hiszen még a kardjával sem ismerkedett meg teljesen, és az anyját is meg szerette volna találni. Még nagyon sok kérdés állt előtte, amire a faluban nem kapott választ senkitől, még a mesterétől sem. Talán majd most, talán minden megoldódik, vagy még az életét is elveszti az útja során, ezt senki nem tudta volna akkor megmondani...

Egy kis előzetes^^

Hú, nehéz dolog a köszönetmondás. Annyi embernek köszönhetem, hogy ez létrejött. Még is csak a legfontosabbakat említeném meg:

Először is a családomnak köszönöm, akik mindenben támogattak, segítettek. Utána a nyelvtan, illetve irodalom tanáromat, Bea nénit, aki elég sok midnenre megtanított. (Ha valahol még is rosszul írtam, akkor nem ő nem tanította meg, csak én nem tanultam)

És a legfontosabb ember: Böszörményi Gyula (!!!) Az ő műveinek köszönhetem, hogy megszerettem az olvasást, és miatta kezdtem el én is írni!

Szóval köszönöm mindenkinek, aki segített!

                                                      10. fejezet

                                                        A csata

Edward a kardjára tapasztja izzadt, kesztyűbe burkolt kezét. Rémülten pillant Kulokra, aki előrántja kettő, hosszú elf kardját. Kunok most nem akar pajzsot használni, úgy gondolja csak lassítaná a harcban... Két kisebb csapat eltűnt már a homokbuckák mögött. Az egyik a baloldalon megy, a másik a jobboldalon. A középső csoport előre indul. Nem akarnak túlságosan messze menni táboruktól, illetve a két nagy homokbuckától, mert ide akarják beszorítani ellenfeleiket. Ezért egy kis séta után meg is állnak, és mindenki előrántja fegyvereit. A lovasok előre vágtatnak. Az első sort le is gázolják a „fekete-seregből” majd hosszú lándzsás emberekkel találják szembe magukkal, akik könnyen szúrják le a lovasokat. Egyszerűen a halálukba futottak. Kivéve azok, akik még időben elrántották lovaikat. Időközben Edwardék is előrerontottak, gyakran váltogatta a fiú a védekezési pozíciókat, és elég sok embert le is vágott, közben csak arra figyelt, amire tanították. A legtöbben az ellenféltől nem számítottak ilyen kis-emberre, főleg nem ilyen jó harcosra. Kulok sem tétlenkedett, forgott, szúrt, védett, mindent csinált, igen nagy károkat okozva az ellenfélnek. Még is az elfek egyre jobban fogytak, az emberek meg mintha egyre többen, és többen lettek volna. Edward után összeégett holtestek zuhantak a porba, ő is kapott harc közben egy vágást a karjára, illetve az arcára. Így pajzsát kicsit lejjebb engedte mint kellett volna, de karddal nagyon ügyesen védte a támadásokat. Kardja csak úgy izzott, néha kis lángcsóvákat is kilőtt magából. Mikor már elkezdtek volna hátrálni az elfek, megjelentek az íjászok, és a hátsó csapatok is. Erre tényleg nem számítottak az emberek, akik védtelenek voltak a hátsó elfektől. Lassan kiegyenlítődött az állás, Edwardnak volt egy kis ideje szétnézni. Kulok éppen két emberrel végzett egyszerre, elhajolt egy nyílvessző elöl, majd lecsapta az egyik katona fejét, és futott tovább előre. Ezt boldogan látta Edward, így elnézett a másik oldalára is, ahol a király harcol, ő sem okozott kevesebb bajt mint Kulok. Mintha egy kicsit pihenne, a térdét fogja, és zihál. És akkor három nyílvessző fúródik a hátába, ő kiált egyet majd összeesik. Kulok is kiált egy elhaló „ne-t” de mire Edward oda fordul csak azt látja, hogy a király húzza ki belőle a kardját. Az emberek királya. Edward könnyek között, kezd el futni felé, mindenről elfeledkezik, csak a düh van előtte, illetve az, hogy meg kel bosszulnia mestere halálát. Ludwig csak kacag, mikor látja a kisfiút közeledni. Felkészül a könnyű szúrásra, amivel végezni fog vele. Edward eközben mindent kizár az elméjéből, csak a bosszú gondolatát nem. Sisakját ledobja, ahogy pajzsát is, nehogy zavarják a gyilkolásba. Kesztyűjét is a porba dobja, majd megáll a királlyal szemben. Beáll a támadó alapállásba

-Ezt a mesterért! Áááá!

-Gyere csak!

Közben a kardja kékre vált, amint közel ér Ludwighoz, aki könnyen blokkolja kardjával a közeledő támadást. Majd ő intéz gyors támadásokat, amiket Edward könnyen véd. A király elcsodálkozik, a kardot látva, és egy pillanatra a kardjára pillant, ami pontosan ugyan olyan mint Edwardé. Mosoly terül szét az arcán. Egyszerre meglepett a király, és boldog is.

- Fia... - és akkor a penge utat talál a király páncéljában, és hideget áraszt szét a testben, amiből vér kezd csordogálni. Ludwig kardja a porba hullik.

- Fiam! - mondja utolsó erejéből a király, majd örökre lehunyja szemeit.

Edward megint összezavarodik, és egyben mélységes fájdalom önti el. Reménytelenségében felkiált, de ahogy körbenéz nincs ott senki, csak az élettelen apja, az emberek királya fekszik előtte, és azon kívül sötétség mindenhol. Edward az apja kardjára tekint, ami mellette maradt, a sötétség ellenére is, és pirosan világít... Szóval ő adta neki, biztosan azért, hogy biztos legyen benne, ha majd megtalálják egymást egyszer, akkor egyiküknek se legyen kétsége, ő bizony az apja, hiszen ugyan olyan kardjuk van! És most megölte a saját apját, őt kereste mindvégig, amióta elindult a rokonait kereste, most megtalálta... És egyúttal végzett is vele. De... Talán az anyja még él! Meg kell keresnie, és... És akkor majd elé áll, hogy megöltem a férjed? Nem, így nem jó, de valahogy még is csak fel kell vennie vele a kapcsolatot! Ezt is kitörli a fejéből, csak a szenvedés marad meg benne, apja testére rogyva zokog, és érzi, hogy közben valami furcsa dolog felszakad benne, mintha sebről fölszakadna a var, és kibuggyanna belőle a vér. Óriási lökés hullám pusztít el lök el mindent, és szinte mindenkit elpusztítva tűnik el a semmiben. Közben Edward elveszíti emlékezetét.

***

Egy vajákosházban ébred, kezén a seb bekötözve, körülötte sok katona, akik látván, hogy felébred, mélységes tisztelettel, és félelemmel néznek rá. Edward egyből fölpattan, mit sem törődve, azzal, hogy pokolian fáj a feje, azt hogy ordítoznak körülötte teljességgel kizárja fejéből, majd kilép. Ahogy sejtette, a városban van, a vajákosház bejárata előtt. Vagy is nincs innen messze Kulok háza!kicsit sántikálva el is indul az említett ház felé. Ami más lett. Virágokkal lett feldíszítve, és egy kép van a hosszú külső falon Kulokról, alatta egy évszámmal. Született, illetve meghalt szavak vannak a számok előtt. Vagy is tényleg minden megtörtént. Csak az utolsó pár percre nem emlékszik eszmélete elvesztése előtt. Miközben könnyek öntik el a szemét, nagy tömeg jön elő szinte a semmiből, és körül veszik. Mindenfélét kiabálnak többek között „Itt a varázsló”, „ Mihez kezdesz varázsló uram?” Edward bambán néz rájuk. Varázsló? És akkor minden bevillan neki! Hát persze, varázsolt, attól ájult el! Hogy mihez fog kezdeni, már rég eldöntötte.

- Megkeresem az anyukámat, egyedül! Mielőtt bárki fölajánlaná, köszönöm, de nem kell segítség! Holnap reggel már indulok, és addig szeretnék egyedül lenni.

Sokan csalódottan indultak haza. Még az életüket is odaadták volna egy varázslóért, itt annyira becsülték őket.

Edward betartotta ígéretét, még aznap csomagolt magának mindent, ami kelhetett egy három napos útra, mert tudta, ennél tovább nem tart, ameddig eljut a következő városig, ahol megint felszerelkezhet.

Egyre távolodó alakja lassan eltűnt a lemenő nap fényében...

                                    VÉGE!

                                                       9. fejezet

                                                      Előkészületek

Egy hét eltelt, vagy talán már kettő is? Még az is előfordulhat, hogy a harmadik hét fele is eltelt azóta, hogy Edward mind a tizenhárom védekezési, és támadási módszert megtanulta. Azóta sokat megtudott kardjáról, mikor mit csinál, hogy hogyan befolyásolja az elemeket, és hogy mennyire. Elvileg varázsolni is meg fog majd tanulni a mestere szerint Edward, de eddig nem jutott rá idő. Hiába tűnik valakinek olyan soknak ez a pár nap, az elfeknek csupa előkészülettel telt, ahogy Edwardéknak is, és csak úgy elrepült az idő. Még mindig teljesen esetlennek érezte magát, könnyen sebezhetőnek, hiába volt nála félelmetes kardja, hiába volt rajta láncing, sisak, és a többi páncél, és hiába volt nála egy gyönyörű pajzs, amit előző nap kapott mesterétől. Nem akar harcba bonyolódni, nem akar sem ölni, sem meghalni. Egy dolgot akar, találkozni szüleivel. Igen, csak ez az egyetlen vágya! Kulok megígérte, hogy segít ebben, amint lezajlott a háború. Akár az egész világot is bejárná, csak hogy betartsa amit ígért. Ez a gondolat megnyugtatja Edwardot. Talán már csak azért izgul, mert tudja, hogy félemeletes ellenség közeledik. Emberek, mint ő, és hiába jobb az elfek hallása, látása, hiába erősebbek a fegyvereik, kevesebben vannak, és nem kifejezetten harcra képezték őket egész életükben. Na meg a rettegett király, Ludwig! Azt mondják, egyszer kettőszáz katonát vágott le egymaga, semmi segítség nélkül. De nem csak ez az egy történet kering róla... Egy biztos: ha csak a fele is igaz annak, amit mondanak róla, akkor is megáll a szíved ijedtedben, ha meglátod. Így nem csoda ha Edward annyira félt. Kardját még utoljára szemügyre vette, majd kijött az ideglenesen fölállított sátorból. Nem mindenkinek jutott saját sátor, csak a vezetőknek, és fontosabb embereknek. Kulok is kijött a sivatagba, az erdőtől pár napos útra. Itt akarnak elébe állni a nagy seregnek. Miközben tőlük az erősebb katonák itt vannak, addig egy másik csapat a nagy homokbuckákat megkerülve az ellenség mögé kerül, és onnan támadják meg őket. Páran a buckákon maradnak, és tüzes nyilakkal segítik a harcot. Így körbeveszik az ellenséget, aki nem tud majd menekülni, és biztosan meg is fog lepődni. Edward az elsők között fog harcolni, ez már előre el volt döntve. Kulok bízott benne, hogy ilyen rövid idő alatt is rendesen fel tudta készíteni tanítványát. Bár még ő is tisztában van vele, hogy ez csak a kezdet! A sereg felsorakoztatva. Az elf katonák büszkén tartják könnyű, hosszúkás zöld pajzsukat, és vékony pengéjű, ugyan csak könnyű, de halálos kardjukat. Az íjászoknak erős íjuk a kezükben pihen, tegzük tele nyílvesszőkkel. Edward eltörpül a körülötte lévők mellett. Egyenesen Kulok mellé áll, majd biccent neki. A pajzsát közben a hátára kötözte. Ki tudja még mennyi idő ameddig összecsapnak? Reméli legalább még egy órácskájuk van, mivel még a tüzes katapultokat, illetve a félelmetes dárdavetőket még nem húzták ide. A nyikorgó kerekük zaja már hallatszik valahol a tábor közepéről, de legalább még fél óra, mire ideérnek. Aztán még egyszer ismertetik a tervet, majd indul a harc. Lovas katonák érkeznek oldalról, egyenesen a legelső sorba lépegetnek a lovak. A lovasokon nehéz páncél, bal kezükben hosszú lándzsa, jobbjukban nagy pajzs. A melegtől mindenki izzad. Eltelik egy negyed óra, majd egy fél, időközben a katapultok, és más gépek felsorakoznak a helyükön, majd még fél óra eltelik, és akkor a távolban kürt harsan, és egy rohanó, fekete páncélba öltözött sereg indul meg Edwardék felé!

                                               8. fejezet

                                              A védekezés

Edward nem látja a korábbi szépséget, nyugalmat. Igen csak sokat pihenhetett, mert a könyék teljesen megváltozott. Aki felé nézett, biccentett, vagy rámosolygott, ezek általában felfegyverkezett férfiak voltak, akik csatába készülődtek. Voltak nők is, akik ételt, s italt vittek a többieknek. A legtöbb virág csukva, és bennük nagy a sürgölődés-forgolódás. Edward ámuldozva nézi mindezt. Egészen eddig azt hitte, hogy ezek a dolgok csak a tündérmesékben léteznek. A kardja ott lifeg, az övén, ahhoz úgy látszik nem nyúltak. Csak tiszta ruhát adtak rá. Nem érti, miért köszön neki mindenki, és miért néznek rá ilyen furcsán. Egészen a város széléig megy, majd ott leül a földre, és lehunyja a szemeit. Csak a körülötte levő dolgokra figyel. A hangokra, az illatokra.

– Szia!

Összerázkódik a fiú. Öreg hang szólt az előbb mögötte. A szemei felnyílnak, és velük együtt ő is feláll. Egy vén, szakállas elfet lát, aki vidámnak látszik. Nem tudja, mitől lehet ilyen jó kedve, de majd csak rájön...

– Ugye nem zavartalak meg?

Folytatja az öreg a társalgást, és leül Edward mellé. Ő még mindig nem válaszol. Csak meredten néz rá.

– Csak nem félsz tőlem?

Most azért már megszólal. Nem nézhet egész nap így az öregre, így is elég kínos! Így hát visszaül, majd ő is szóra nyitja a száját.

– Jó napot! Mindkét kérdésére nem-el kell válaszolnom. Edwardnak hívnak, és magát?

– Akkor örülök. A nevem Kulok. De neked csak mester. Én foglak kitanítani a kardhordozók erejére. És most nem azokra gondolok, akik csak úgy simán viszik a fegyvereiket a lovagoknak, s a többi... Nem, még a közelében sincs. Hanem a nagybetűsökre!

– Milyen erő, milyen Kardhordozó? Nem értek semmit!

– Gyere velem, és mindent megtudsz. Rajtad áll Minden! – közben feláll az öreg, és a kezét nyújtja Edward felé.

– Ha most elfogadod a kezem, nincs vissza út, ha el akarsz menni menj! De senki nem bújhat ki a kötelessége alól! Ez a Te feladatod, Téged választott a kard! Dönts!

Edward most elég nagy döntés előtt áll. Ő nem ezért jött, hanem azért, hogy jobban megismerje a világot, és megtalálja a szüleit. Ez a két fő oka! Az első cél egyre inkább beteljesülni látszik, viszont a másodikkal gondok vannak. Nem is tudja, hogy gondolhatta, hogy valaha megtalálja őket... Akkor hiába menne most el. Meghalna, egyedül, az erdőben. Egyedül nem megy semmire. Így kénytelen belekeveredni a csatába, mert tudja, hogy ha most elfogadja a kezet, bizony egy csatába húzza, de már egyébként is üldözik, és csak idő kérdése, hogy megtalálják, úgy hogy nem árt, ha egy kicsit felkészülten várja meg őket. Vagy talán már az üldözőik ellen harcolnak az elfek? Mert hogy csatába mennek, az biztos! Végül megvonja a vállát, és megmarkolja a kezet, ami talpra rántja...

***

Lesújt a bábura! Letörli a fejéről a verejtéket, majd megint egy egyszerű kardal sújt le. Kezd már elege lenni ebből, már napok óta csak ezt csinálják, meg meditálnak! Nem jó semmire!

– Csináld csak!

– De mester, ennek semmi értelme! - fakad ki Edward.

– Szóval így gondolod fiam? Szerinted tényleg semmi értelme gyakorolni?

– Pontosan így gondolom! Vagy is... gyakorolni hasznos, de egy bábun, napok óta?

Kulok megvonja a vállát, majd egy fa botot dob oda Edwardnak.

– Támadj! - kiált, miközben ő is felvesz egy egyszerű botot.

Edwardnak ez már tetszik, gyomort céloz, de Kulok egy egyszerű mozdulattal kivédi, majd lefegyverzi a fiút. Ezután ügyesen elgáncsolja, majd a nyakához tartja a botot.

– Tényleg csak ennyit tudsz? Még nagyon sokat kell tanulnod! Újra!

Edward feltápászkodik majd újra támad. Most lábat céloz. A mester megint véd, és hasba üti a kölyköt. Ő felkiált, majd elterül.

– Látom nagyon sok gondod van a védekezéssel, a támadás már fejlődik, de még azt is rengeteget kell gyakorolnod! Látom a bábus módszer nem vált be. Akkor marad a mostani.

Edward nem tud megszólalni, alig kap levegőt.

– A támadás blokkolásának tizenhárom fontos fajtája van. Ezeket fogod megtanulni! Utána a másik tizenhárom támadást is! Még sok munka vár ránk, úgy hogy vedd fel a botod.

Edward közben összeszedte magát, és tanulásra készen fordul mesteréhez.

– Az egyes, a gyomor, illetve mellkas védése. Függőlegesen tartod a kardot magad előtt, akár fölül van a karod, és a fejedtől megy lefelé egészen az ágyékodig, akár a csípőd magasságában tartod, és a pengéd elér majdnem a nyakadig.

Közben a fiú felveszi ezt a pozíciót. Nem tűnik túl nehéznek. A mestere közben már le is sújt Edwardra, akinek ez kicsit váratlanul jön, és elvágódik a porba, azon kívül hogy kicsit beverte a fejét, nem lett semmi baja. Kivédte az ütést, csak nem tudott megállni. A szemben lévő ház falára tekint, ahol különös kardja lóg. Miért pont az erdő szélén van a gyakorló „terem”? Talán azért, mert ide kevesen jönnek, Miközben ezen elgondolkodik, fölkel, és újra beáll az egyes védekező pozícióba. A mestere újra lecsap. Ezúttal, a fiú talpon marad, és a támadás sem ért sokat. Talán csak annyit ért el Kulok, hogy kicsit hátrébb csússzon Edward.

– Rendben, ez azt hiszem menni fog, mennyünk tovább, a kettes a bal láb védésére szolgál. Figyelj, ezt úgy kell, hogy átlósan tartod a kardod, a bal lábad elé. Így, látod?

Edward pontosan leutánozza mesterét.

– A hármas ugyan ez, csak a jobb láb felé. Na most megpróbáljuk

Edward beáll az egyes pozícióba. A mestere félelmetes gyorsasággal megcélozza jobb lábát, de a fiú ügyesen blokkolja az ütést. Most kicsit fellélegezne, ha tudna. A hasába nagy erejű ütés érkezik. Aztán a Kulok újra támadásba lendül, most a bal lábát célozva Edwardnak, Ezt védi, majd egyből beáll az egyes védőpozícióba.

– Soha ne lankadjon többet a figyelmed, ameddig ellenségednél fegyver van!

– Igen is mester!

– Akkor jöhet a négyes pozíció! Ezzel a hátadat véded. Az ötössel is. Ehhez ügyesnek kell lenned! A négyesnél a bal válladnál viszed hátra a kardod, és majdnem teljesen hozzásimítod, de mégsem érjen hozzá!Az ötös majdnem ugyan ez csak a jobb válladnál viszed hátra a pengét! Ma ez a kettő, az utolsó, amit tanulunk. Harcra!

És mester és tanítványa, újra összecsapott, miközben a nap a hegyek mögött eltűnt.

Már megint sokat késlekedtem, de igyekszek pótolni mindent, lassan az utolsó igalmakhoz érünk!

Köszönöm, hogy elolvastad!

                                           7. fejezet

                                            Az elfek

Sietve mentek. Edward lábai egyre nehezebbek, egyre gyengül a fiú, míg mellette Rirok fáradhatatlanul, egyenes háttal, kecses léptekkel halad előre. A fiú nem tudja, még meddig fogják bírni, csak azt, hogy fél. Rettentően. Mióta elment a komajoktól mást sem csinál. Csak rosszat hozott a hirtelen döntés. A kardja a combját csapkodja, miközben óvatosan lépked a növényzetben. A nap egyre lejjebb kúszik Edward egyre szomjasabb, illetve éhesebb. Nem gondolta volna, hogy valaha is megeshet vele ilyen. Ennek csak a mesében szabadna létezni! Egyszerűen olyan hihetetlen az egész! Nem tud mit tenni, csak megy, rendületlenül, Rirok után. A külvilág kezd megszűnni számára. Éhesen és szomjasan megy, már majdnem egy napja. Érzi, már nem bírja sokáig, de azt is tudja, ha most föladja, akkor elkapják, és megölik. Egy rossz döntésen múlt az egész! Túl kíváncsi volt az emberekre, a családjára, és most mi lett? Nagyon nagy bajba sodorta önmagát.

– Pihennem kell!

Szólal meg hirtelen, és megtorpan. Nem bírja tovább, leül egy korhadt, kidőlt fára, és nagy levegőket vesz. Az elf felé dob egy kulacsot. Nagyot puffan a földön, kicsit felverve róla a port. A közeli fákról ijedt madárcsoportok szállnak fel. Edward kapkodva nyúl a tárgyért, felnyitja azt, és nagyokat kortyol belőle.

– Köszönöm!

Rirok szótlanul nézi, és nyújt felé egy kis kenyeret is. A fiú azt is majszolgatni kezdi. Az elf rezzenéstelen arccal nézi, nem látszik rajta semmi, hogy kicsit is kimerült lenne, éhezne, vagy szomjazna. Amint befejezi Edward a kis „vacsorát” elveszi tőle a kulacsot, és gyors tempóban megy tovább. Edwardnak már majdnem futnia kell, de tisztában van, az élete múlik ezen a tempón, és bírnia kell, ha meg akarja csodálni holnap is a Napot. Az erdőben már nagyon kevés fény van, lassan a Nap eltűnik az égről, és a Hold veszi át az uralmat az égen. Ahogy mennek, egyre nagyobb, és idősebb fákat látnak, melyeken különböző állatok játszanak, alszanak, vagy egyszerűen teszik a dolgukat. Míg Rirok könnyed léptekkel halad, lábnyomot sem hagyva, Edward lábai nagyon mély, és jól kivehető jeleket hagynak, amik arról tanúskodnak: Bizony itt jártam!

Még egy napja sem mennek. Az üldözőkről semmi hír, nem látta őket egy ideje egyikük sem. Rirok hirtelen megáll, és int Edwardnak, hogy tegye ugyan azt. A fiú még lélegezni sem mer, csak nagyon halkan. Rirok lejjebb görnyedve megy lassan előrébb, míg Edward szeme nem tudja követni, egy nagy fa miatt. Elgondolkodik azon, hogy mi lenne, ha kicsit arrébb lépne, és akkor láthatná mit csinál az elf, de végül egy helyben marad. Nem is kell sokat várni, Rirok hirtelen megjelenik mögötte, és elkezdi magával húzni. Edwardnak ellenkezni sincs ereje, úgy érzi mindjárt összerogyik, ott helyben, Rirok karjaiban. De a növények illata, és a látvány miatt, hirtelen minden fáradtság kiszáll tagjaiból, és helyettük ámulat lesz úrrá a fiún.

– Megérkeztünk, ez az elfek fővárosa!

Edward csak ámul, és bámul. Ez a csodás nép óriási fák, virágok, bokrok között él. Teli élettel, növényekkel. Különösen szeretik a nagy, általában lila színű virágokat. Főleg, mert annak csukott szirmaikban laknak, egy függőágy, és egy kis fa asztalka mellett. Többre nincs is szükségük. Szinte egész nap nem látni őket, hisz az erdőben vannak mindenfelé. Két elf nő lép ki a fák takarásából, és elvezetik Edwardot, egy sátor félesége, ahol egy ágyra fektetik, és mondanak neki valamit, egy fura nyelven. Ő nem is törődik vele, csak az oldalára fordul, és elalszik.

Rég aludt ilyen jól, úgy érzi napokat aludt át. Mikor felpattannak a szemei, az a két gyönyörűséges elf nő néz rá, nevető szemmel, kezükben tablettával, amit Edwardnak adnak, és ő szépen le is nyeli őket. Úgy érzi semmije nem fáj, minden sebe begyógyult, úgy hogy fel is pattan az ágyból. Az elfek mikor elfordulnak, a fiú gyorsan elsurran mellettük, és felfedező útra indul, a városban.

Köszönöm, hogy elolvastad!

                                                     6.fejezet

                                                      Üldözés

Már vagy tíz perce fut a terepen, megállás, lassítás nélkül. Iszonyúan fáradt. Hátranéz. A csuklyást nem látta már kilenc perce. De tudja, hogy úgy is megtalálja. Nagyon fél tőle. Nem lassít most sem, de érzi, hogy ha ezt így folytatja hamarosan úgyis meg kell állnia. Elhatározta, hogy addig fut, ameddig csak bírja szusszal! Megint hátrapillant. Valamiba beveri a lábát. Kiáltana fel, de már dől, és valami keménybe ütközik a feje. A szemei előtt elmosódik a világ. Kezével a fejéhez nyúl. A homlokát nagyon beütötte. Nedvességet érez rajta. Megnézi mi is folyt a kezére. Vér. Egy kis patakocska zúdul le az arcán, és a földre esik. Gyorsan, amennyire erejéből telik, fölkel. Ezzel begyorsul egy másik patakocska a fején, és a kardja markolatára cseppen egy csöpp. Kicsit támolyogva indul el újra. Alig lát valamit a bal szemével, mert a vér belefolyt. Tartogatja még a megmaradt erejét, hát nem törli ki. Inkább félszemmel megy tovább. Egyre gyorsabbra fogja a tempót, de valahol a futólépésnél nem gyorsul tovább. Térdei meg-meg rogynak, azonban nem törődik vele. A háta mögül kacagás harsan. Nem rég hallotta már ezt a hangot. Megfordul, és előrántja kardját. Hirtelen olyan súlyosnak tűnik, és még vörösebbnek, mint szokott lenni. A vörös csíkban kavarog valami. Mintha egy kis füst is lenne benne. Ezzel együtt, mintha lüktetne is. Edward mindezt nem érzékeli, csak a csuklyásra figyel. Érzi, hogy rövid harc lesz. Elkezd futni az ismeretlen felé, és maga elé emeli kardját. Az pont a megfelelő alkalomban elhajol, majd valahogy a kezében terem egy kés. Edward fordul meg. Látja a pengét közelíteni. Emeli a kardját. És hirtelen éles fájdalom hasít a vállába, és a fejébe. A kardot elejti, és már csak annyira van ereje, hogy a szájában összegyűlt vért ráköpje a támadójára, és kiáltson egyet. A tüdeje alatt egy kés hatol be. Könnyen megy át a húson. A fickó csak röhög, és lassan lehajol. Nyúlna a kardért, de mögötte megjelenik egy gyönyörű fajból származó férfi, kard van a kezében. Emeli fel, de akkor Edward előtt elsötétül a világ.

Nem ura a testének. Nem tud mozdulni. A szemét sem tudja kinyitni. Nem is akarja. Most legszívesebben aludna. Egészen élete végéig. Talán ez már a mennyország? Nem, akkor nem lenne ennyire kemény a föld. A feje sem sajogna annyira, és nem kívánná minden porcikája azt, hogy aludjon még, bár ki tudja mennyi ideje csinálja azt. Alig kap levegőt. Minden egyes levegő vételért meg kell küzdenie, és ha sikerül neki, akkor is rettenetes fájdalom hasít a tüdeje alatt a testébe. Hirtelen bevillan neki a kés. Ahogy eltűnt a testében. A feje még egy kicsit nedves. Talán vér? Vagy víz? Nagy nehezen ráveszi a szemét, hogy résnyire nyíljon. A földön fekszik, ez biztos. Kezét is meg tudja mozdítani. A földön csúsztatja, és nedvességet érez vele. A szeme elé emeli. Véres. Ehhez kétség sem fér. A fejét is megtapintja, az is véres. De még él. Ahol a kés bele hatolt, nem érez semmit, csak valami puha anyagot. Lenéz. Be van kötve. Valami fehér anyaggal. Fel akar tápászkodni, de egy kéz tapad a hátára, és gyengéden visszanyomja.

– Ne mozogj. Egyelőre pihenned kell.

Hallja Rirok hangját. Valamit keverget. De Edward inkább engedelmeskedik. Valamiért nem tudja szóra nyitni a száját. Nagyon ki van merülve. Az álmok karmai szinte egyből elrántanák, de szörnyű fájdalmai nem engedik. Az elf valami kenőccsel kenegeti sebeit, és betekergeti őket, abba a fehér, puha anyagba. A kenőcs iszonyatosan csípi Edwardot. Ezt nyögésekkel jelzi is. Rirok csak csitítgatja, mert mást nem tud tenni. Aggódó szemmel figyeli a fiút. Edwardnak a fájdalomtól ökölbe szorul a keze. A körmeivel majdnem véresre karmolja a tenyerét. Utána belemarkol a fűbe, és azt kezdi el tépkedni. Végül a fájdalomtól elájul...

Most úgy érzi, valami puhán ébred. A feje még mindig sajog, de elviselhetőbb mint legutóbb. Úgy érzi száz évet aludt, de még mindig fáradt. A végtagjai sokkal könnyebben engedelmeskednek, mint legutóbb. Kinyitja a szemét. Ismerős helyen találja magát. Rirok háza. Az elf megint nincs bent. Hát a fiú leugrik az ágyról, kicsit megtapogatja a fejét, majd a kés szúrta sebnél a kötést, és elindul. Ismerős ruha van rajta. Kinyitja az ajtót. Pont akkor bukkan föl az elf a fák közül. A bőrén izzadtság csillámlik a szeme alatt sötét karikák. Nekitámaszkodik az egyik fának, miközben kilihegi magát. Amint meglátja Edwardot, kétségbeesett arcot vág.

– Sietnünk kell. Az elfekhez. Üldöznek minket! Sok-sok csupasz emberi lábnyomot találtam, azokat követve megtaláltam a táborukat. Vademberek, és a beszélgetéseiket hallgatva, nem volt nehéz rájönni, hogy téged akarnak elkapni. Szerintem uruk parancsára. Biztosan sok pénzt, vagy egyéb kincset ajánlott a vén gazfickó!

– Már is mennünk kell? De hát csak most jöttem. Alig épültem fel. Sőt, még mindig sajog egy kicsit mindenem!

– Ők üldöznek! Elkezdődött az üldözésed! Téged akarnak. Engem majdnem elkaptak, szerencsére meglógtam. Lehet, hogy neked nem lesz ekkora szerencséd! Ezért megyek veled. Siessünk.

Sietve elkezdte tolni a fiút az erdő felé. Nem érdekelte semmi más, csak az, hogy biztonságban tudja végre! Valamiért nagyon félti ezt a kisfiút. Furának tartja, de még nem tudott rájönni, hogy miért. Most azonban nincs ideje ezen gondolkodni. Elcsomagol némi útravaló enni, és inni valót, majd neki vág a hosszú útnak. Tudja, hogy a nyomukban vannak, és hogy az ellenfél nem fog sokat pihenni. Hát gyorsra veszi a tempót, de ha tényleg le akarja rázni őket, tudja, hogy nekik is nagyon keveset kell majd pihenniük. Amitől kimerültek lesznek. A jövő most sehogyan sem kecsegtet jóval, csak ezt tudja megállapítani.

Köszönöm, hogy elolvastad!

Volt egy hét kimaradásom. Edzőtáborban voltam. Igyekszem pótolni az elmaradt sorokat :)

                                                   Ötödik fejezet                                                      

                                                   Kétségbeesés

Kellemes úgy ébredni, hogy biztonságban van az ember. Edward átfordul a másik oldalára. Nem siet sehova, úgy látszik Rirok sem sürgeti. Egy kicsit aludhat, vagy nem? Hirtelen megkordul a gyomra. Ettől fölpattan a szeme. Úgy látszik az elf nincsen sehol. Ételt sem lát. De az elf cipőjét sem. Talán az udvaron lehet. Edward fölölti tegnapi ruháját, mert nem lát másikat. A kardot a párnája alá rejtette, onnan egy mozdulattal előveszi azt, majd fölkötözi. Lassú léptekkel indul kifelé.

Körbejárja a házat, de nem lát senkit. Ordítja az elf nevét, de nem érkezik válasz. Vajon hol lehet? Nagyon kétségbeesik. Mi van ha egyszerűen itt-hagyta? Talán utálja, és most megvárja még elpusztul? Nem, ilyet biztosan nem tenne. Mikor Edward a második körét teszi meg, lábnyomokat lát, a háztól indulnak, és az erdőbe mennek. Mivel nem tud jobbat kitalálni, elindul mellettük. Fél az erdőtől, de ha tudni akarja, hogy hova ment a vendéglátója, akkor mennie kell. Kicsit sietősebbre fogja a lépteit, ahogy beér a zord rengetegbe. Miközben megy, azon gondolkodik, hogy mit jelenthet az, hogy kardhordozó? Mert szerinte nem olyanra gondolt az elf, aki a lovagok kardját viszi. Olyan különös hangsúllyal ejtette ki a szót. Neki kell rájönnie, hogy mi fán terem a kardhordozósság, ez biztos. Mivel Rirok is ezt mondta. Az biztos, hogy nem lesz egyszerű feladat.

Ágreccsenés. Edward sűrűn kalapáló szível fordul hátra. Egy csuklyás alak áll mögötte. Csak a száját látja, ami széles mosolyra van húzódva. A bőre kicsit szürkés, de többet nem lát belőle. Fekete ruhában van. Edward futásnak ered. A csuklyás sétálva követi.

– Tudom, hogy hol van az elf barátod.

A fiú megtorpan. Rirok! Már nem is látja a lábnyomait. De mi van, ha csak blöfföl a csuklyás? Ettől félve, előrántja a kardot.

– Odavezetne?

– Hát persze. Egy szegény eltévedt kisfiúnak segítek bármikor. A csuklyát ne értsd félre, nem szeretem, ha megbámulnak, az arcom miatt. Mert nem szép látvány, hidd el.

– Mit kér cserébe?

– Látom már érted az üzletet. Csak azt a csinos kis kardot.

Vajon odaadja neki a kardot. Rirokot egy napja sem ismeri, de már is sokat mondott neki. És több hete ápolja! A válla megint elkezd sajogni, és kicsit lejjebb engedni a kardot. Azonban elméletileg meg tudna menteni egy egész fajt vele. Mit tehetne?

Hagyj engem ott, ahol vagyok, és fuss északnak, a népem felé. Észak a házam felé van. Rirok vagyok, és túl fogom élni ezt a helyet, mindjárt kiszabadulok, és utánad megyek. Ne szólalj meg, mert lebuksz! Szólal meg egy hang a fejében. Majdnem kiáltja az elf nevét, de az figyelmezteti, hogy ne tegye. A kardot a hüvelybe csúsztatja, majd minden erejéből futni kezd visszafelé. A csuklyás csak csóválja a fejét, majd szépen lassan követi.

Edward hátranéz. Úgy látszik lehagyta a csuklyást. Már látja a tisztást. De nagyon fáradt. Az erdőben, út nélkül fárasztó még a gyaloglás is, nem hogy a futás! Megint elindul, már nincs sok vissza. A házhoz érve, gyorsan berohan, majd fog egy kendőt. Talál pár zöldséget az egyik fiókban, amiket gyorsan beletesz a kendőbe, majd szorosan összeköti, ezzel kis batyut alkotva. Átdobja a vállán, persze az épen, majd ellenőrzi, hogy mindene megvan-e? Egy cipő még kéne, mert már tiszta föld a lába, és lépett már bele tüskékbe is, nem nagyokba, de azért kellemetlen érzés. Kinyit egy másik szekrényt. Csak könyvek, és papírok vannak rajtuk, mindenféle fura betűkkel. Visszatolja. Kihúz egy másikat. Nagyon megörül, mert a régi cipője van benne. Gyorsan a lábára húzza, majd kinyitja az ajtót. A csuklyás ott áll előtte. Kacag.

– Rosszul döntöttél, most meghalsz!

Edward belerúg egyet, de a lába áthatol a testen. A csuklyás csak még jobban nevet.

– Csak ennyit tudsz, kardhordozó?

A fiú kétségbeesetten látja, hogy nem tud menekülni, és egy kar nyúlik ki, a kardjáért. Nem tehet mást. Átfut a csuklyáson. Undorító belülről egy ilyen lény, tiszta nyálka, és sötétség, hideg van benne, de csak egy pillanatig marad ott. A csuklyás most már nem nevet, komor lesz hirtelen, majd szépen lassan, nyugodtan követi Edwardot. A fiú észak felé, befut az erdőbe...

Köszönöm, hogy elolvastad.

Tudom, hogy nem lett hosszú, főleg ahhoz képest, hogy mennyit vártatok, de mindjárt itt a nyári szünet, és a határtalan írás! :) Holnapra remélem meg lesz a hatodik fejezet is.

Végül még sem ez lett a címe, bocsika...

                                     4.fejezet

                                    Az ébredés

Puhaság. Kényelem. Ennyit érzékel Edward. Akárcsak otthon. Talán csak álmodott? Meglehet. Elmosolyodik. Ha úgy lenne, ő most nagyon boldog lenne. De fél kinyitni a szemét. Mi van ha mégsem otthon van, hanem vérző vállal, a levelek között fekszik? Bár nem érzi magán a kardot.

Reménykedve nyitja ki a szemét. Ezzel együtt föl is akar kelni, de vállába iszonyú fájdalom hasít. Olyan hirtelen, amilyen hirtelen föl akart kelni, esik is vissza az ágyba. Most már látja, nem otthon van. Minden hófehér, és egy fából épített házban van. Minden tökéletes. A válla valami fehér, Edward számára ismeretlen anyaggal van bekötve. Körülötte kis tégelyek, egy kis szekrényen. A ház nem nagy, egy térség az egész. Nem lát semmi élőt a fiú. Csak egy macskát. Még soha nem látott ilyen állatot, hát gyanús szemmel méregeti. Körülnéz, a kardját keresve. Egy kis fogasra van akasztva. A házon van egy ablak is. Edward fektéből pont ki tud kukkantani rajta, mert vele szemben van. Úgy látszik valaki dolgozik a ház mellett.

A fiú nagy nehezen föltápászkodik, majd fölkötözi a kardot. Tiszta, hófehér kis vászoning van rajta, és egy ugyan olyan hófehér nadrág. Mezítláb van, de a cipőjét nem találja sehol. Ezért mezítláb nélkül indul el. Ismerős neki az ilyen ajtó, az otthonira emlékezteti. Mikor kilép, egy kis tisztáson találja magát. Körülötte az erdő van. Úgy látszik aludt legalább egy hetet, mert a nap süt, és minden vizes, az elolvadt hónak köszönhetően. A ház tövében, illatos virágok vannak. Edward csak megy, a vállát fogva. Befordul a kanyarban, majd... Majd leesik az álla. Egy kicsit sötétebb bőrű, hosszú, fehér hajú, hosszú fölű, gyönyörű lényt lát! Teste nem a legnagyobb, de izmos. Edward egyből felismeri ezt a fajt. Bár eddig azt hitte, hogy ilyen csak a mesékben létezik!

– Üdvözlöm...

Köszön neki. Az ismeretlen lassan fordul felé. Úgy látszik nagyon ráér. A férfi ajka mosolyra húzódik.

– Szia! Már vártam, hogy fölébredj. Bátorkodtam a sebedet ellátni, illetve új ruhát adni rád.

Edwardra egy elf mosolyog. Úgy néz ki mint egy huszonéves férfi, de a fiú tudja, hogy legalább kettőszáz év van már mögötte, ha a mesék nem hazudtak. Most már kezdi azt hinni, hogy nem is mesék voltak azok, hanem igaz történetek. Nem tudja, mit is mondhatna neki. Csak motyog egy „Köszönöm” szócskát, majd kicsit megbámulja az elfet. Az, úgy látszik nincs ehhez hozzászokva, zavartan pislog Edwardra. Nem gyakran találkozhat emberekkel. Végül ő szólal meg.

– Egyébként szólíts csak Riroknak.

– Rirok. Értem. Az én nevem Edward. De miért mentett meg? Mert gondolom meghaltam volna.

– Igen. De minden élet szent, amit a mi Ősanyánk teremtett!

– Kik azok a mi?

– Én, te, és a többi elf, és teremtmény! Kötelességemnek éreztem, hogy megmentselek. Már csak azért is, mert te vagy a kardhordozó. Ha nem tudnád, hogy mi az, nem mondhatom el, erre magadnak kell rájönnöd. Éppen gyógyfüveket szedtem, mikor rád-találtam, és egy halott testre melletted. Úgy láttam égési sérülések okozták a halálát. Amik egy vágás körül voltak. Már láttam korábban ilyet, kétszázötvenkettő év alatt az elf sok mindent lát. – mosolyog – de ilyet csak egyszer láttam életemben. Régi jó barátom kardja volt ez, és láttam, hogy hogyan öli meg áldozatait. Végül maga a kard ölte meg. Sajnos. Egy ember vette magához, és azóta nem tudok róla semmit. De most újra valakinél van! És ha jóra használod, akkor megmentheted vele népemet. Azonban ők nem szeretik a fajod, és nem is szállásolhatjuk el őket ingyen. Mivel neked nincs pénzed, ezért utadra kell, hogy engedjelek.

– De, már is? Még ezer meg ezer kérdésem lenne. Azt hittem Rirok, hogy nálad meghúzhatom magam.

– Sajnálom. Nem tehetem. Kitagadnának. De valamit megtehetek, kardhordozó. Elkísérhetlek, egészen országunk határáig. Megjegyzem, elég sokat kellett vinnem téged. Mond hát, merre menjünk?

– Nem is tudom, hogy mit mondhatnék... Menjünk délnek.

Edward nagyon örült, hogy van valaki, aki megvédi. Bár eddig is elég jó szolgálatot tett a kardja, de most a válla... Rirok megengedi neki, hogy még egy éjszakát maradjon. Lassan lemegy a nap, és este lesz. Ugyan úgy fűtenek abban a házban, mint a komajoknál. Tűzzel. Bár Edward nem tudna olyan helyet mondani, ahol mással fűtenek. Rirokot úgy látszik, nagyon elbűvöli a kard. De nem szól semmit, csak bámulja. Nem feltűnően. Edward szemei viszont lassan lecsukódnak. Szótlanul fekszik be az ágyba, amit már előkészített neki az elf. Elgondolkodik. Vajon jó kísérője lesz? És a válla rendbe jön? Mintha már jobb lenne, talán ezek a gyógyfüvek erősebbek, mint amit a komajoknál használtak. És ami a legfőképpen foglalkoztatta: Meddig tart az elfek országa? Vagy is, meddig kíséri Rirok? És miért lehet olyan fontos a kard? Tud néhány trükköt, de talán ez még csak egy kis bemutató, és az igazi csodákat, csak kicsit hosszabb idő után mutatja meg? Ez is elképzelhető. Tovább nem jutott, gondolatai menetén, mert elnyelte egy mély kút, mely az álmok országába vezet. Egész éjjel forgolódott. Rirokot ez nagyon zavarta. Csendesen ült, törökülésben egy kis párnán, és meditált. Már megszokta, hogy ezt csinálja minden este. Az elfek nem olyan fáradékonyak, mint az emberek. Tudja, hogy még sokáig fent tud maradni, de valami szórakoztatóra vágyik. Talán kipróbálni a kardot? Nem, azt nem szabad, csak a kardhordozó használhatja! Erre nem is szabad gondolnia! Ezek kavarognak a fejében. Végül úgy dönt, hogy inkább kimegy az erdőbe sétálni. A házában úgy is biztonságban lesz Edward. Mély nyomokat hagy a földben. Most nem figyel rá, hogy elrejtse ezeket a jeleket. Úgy sem követi senki. Legalábbis ő ezt gondolja. De a fák árnyékában elsuhan egy alak. Nagyon fürge, sötét köpenye csapdos a szélben. Az elf elé kerül, aki ebből nem vesz észre semmit. A köpenyes, a szájához emel valamit, amibe belefúj, és az elfbe kicsi nyílvessző repül, aminek a végén méreg csillan meg a holdfényben. Nincs ideje elugrani Riroknak. Egyenesen a combjába hatol a nyíl. És ő ájultan esik össze.

Köszönöm, hogy elolvastad!

Remélem te is úgy gondolod, hogy az izgalmak egyre jobban fokozódnak. Izgulj a többiekkel együtt, Rirokért, és Edwardért, akiről még nem tudjuk, hogy mit csinál egyedül, egy elf házában...

                                                 3. fejezet

                                                Az út kezdete

Sajnos Edward nem hallja, amit utánakiabálnak. Pedig a komaj szülők minden erejükből üvöltenek. De Edward nem hallja. Csak megy. Máris elkezdte azt érezni, hogy vissza kéne fordulnia. De végül csak megy tovább. Ha már egyszer elhatározta! A hópelyhek egyre többen vannak, és egyre gyorsabban hullanak lefelé. A fiú nem törődik vele. Azzal sokkal inkább, hogy rohamosan sötétedik, és egyre furább hangokat hall, ahogy megy befelé az erdőbe. Rossz irányba indult, ha az emberekhez akar menni. Ezt azonban nem tudja. Egy állatok által kitaposott ösvényen megy, lassú tempóban, nem siet sehová.

És akkor elsuhan mellette egy szarvas. Pontosabban egy gigászi szarvas. Itt ez a szokott méret. Óriási teste, izmos végtagjai vannak. Rémült a szeme. Hátrapillant az állat. Edward csodálkozva nézi, a gyorsan távolodó szarvast, és ő is hátranéz. Ijedtében felkiált. Beugrik az egyik bokorba. Mindezt egy pillanat alatt. Ahol az imént még állt, egy kardfogú tigris fut el. Hegyes fogai véresek, szemében tűz ég. Edward szíve nagyon hevesen dobog, félő, hogy kiugrik a helyéről. A kezét a mellkasára tapasztja. Még soha nem vert ilyen gyorsan ez a szerve. Most jön csak rá, hogy eddig milyen jól is élt. Biztonságban. Most csak egy kard védi, de azt is magának kell suhogtatnia, ha féli a halált. De ő arra képtelen, hogy másnak ártson! Elhatározza, hogy most fordul vissza, ebben a pillanatban! Nagy nehezen, lyukas ruhával, kikászálódik a bokorból. Elindul visszafelé. De el kell gondolkodnia. Merről is jött?

– Jaj, ne! Eltévedtem...

Motyogja maga elé. Szemeibe könnyek szöknek. Még csak a vissza utat sem tudja! Szégyen. Találomra indul el, az egyik ösvényen. Fegyvere odasimul a combjához. Egy pillanat alatt elő tudná kapni, ha szüksége lenne rá.

Megkordul a gyomra. Erre nem gondolt! Mit fog enni? Persze a családja megtanította, hogy melyik gyümölcs, mérgező, és melyik nem, de csak párról. Mi van, ha pont azokat nem találja meg. Vagy csak a mérgezőket? A vadászat marad, akkor. De megsütni nem tudja a húst, ameddig nincs tüze. Talán nem kellett volna ilyen elhamarkodottan dönteni a távozásról. A hideg is egyre jobban közeleg, és a szél is eléggé fölerősödik. Edward összehúzza magán a ruhát, és elkezd keresni valami menedéket, a vihar elől. Mert emlékszik, hogy apja meghallotta a közelgő vihart. Bár itt lenne! Ő biztosan tudná, hogy mit csináljon a fiú. De sajnos nincs. Ahogy megy, egyre erősebb a vihar, alig lehet már látni valamit, a szakadó hótól. A távolban, még is megpillant egy barlang bejáratot. Sietve indul felé, bár egyre nehezebben megy a hóban. Nem is veszi észre, hogy közben a kardhüvely vörösről, kék színűre vált.

Elér a barlanghoz. Már nagyon fázik. Úgy néz ki belül meleg van, de ki tudja, hogy ki lakik benne? Kénytelen előrántani a kardját. Fő a biztonság.

– Hahó! Van itt valaki?

Kiabálja, hátha ettől mozgolódni kezd, a bent lakó állat, ha egyáltalán van ilyen. Mivel nem hall semmit, és nem is lát, belép. Elég mélynek tűnik a barlang. Ő a legmélyebb részhez akar menni. Befordul a kanyarban. Megdermed attól, amit lát. Egy szarvas tetem, fölötte pedig egy kardfogú tigris, aki éppen falatozik belőle. A kard színe vörösre vált, és hirtelen elönti meleggel Edwardot, aki iszonyúan megdöbben. De ezzel a színnel a kard világít. A tigris Edward felé fordul. Vicsorog, majd karmait előre szegezve ugrik. A fiú csak kiteszi a kardot, és a tigris majdnem bele is ugrik. De végül kikerüli. Edward most jön rá, hogy az életéért harcol. Szemében tűz villan, majd előreugrik, a tigris felé. Ő is jön felé. Csak egy kicsi vágást ejt rajta, a tigris még is szörnyű fájdalmak között esik össze. Nagyon ordít. Edward nem bírja nézni. Szép lassan odamegy. Majd remegő kézzel beleszúrja a kardot, hogy meghalljon. Megdöbbentő, hogy milyen könnyen siklik benne a penge. Mintha arra tervezték volna, hogy a legkönnyebben öljön meg mindent, és mindenkit. De a kardok lényege végül is ez. Nem? Ölésre vannak tervezve, de ez a kard mégis más. Már csak a színváltozásai miatt is, és az égési sebek ejtése miatt is. De az élei is... Mintha ez lenne a tökéletes fegyver. Edward sír. Megölt valamit. Pár mozdulattal ölt meg valamit, aki nem vétett ellene semmit. De ha nem teszi, akkor ő hal meg. Nem bírja elfogadni a tettét. Ledobja a kardot, és összerogy. De megint fura dolog történik. A száradt fű, meggyullad a földön. Edward rögtön fölpattan. Megoldotta a tűz problémát! Gyorsan fölkapja a kardot, majd a hüvelybe csúsztatja. Vigyáz, nehogy véletlenül is, hozzáérjen a penge. Kisiet, hogy hozzon pár fát, de csak vizeseket talál. Úgy néz ki, föl kell másznia a fára, mert kicsit följebb mintha lennének szárazabb ágak. Neki ez nem okoz gondot. „Hazai pályán mozog”. Letöri az ágakat, majd lemászik. Minden zökkenő mentes. Siet a barlangba, nehogy kialudjon a tűz, még mielőtt odaér. Szerencséje van. Rádobálja a fát a kis tűzre, ami ettől megnő. Már sötét van. A vihar tombol, de ő még is melegben van. Lefekszik a földre. Jobb mint a semmi. Hamar elalszik, mert már nagyon fáradt.

                                                    ***

Kipihenten ébredt, a tüze leégett. A gyomra még mindig korog, és a barlangban büdös van. Akárhogy nézi, nincs semmi jó a helyzetében. Csak annyi, hogy még él. Sóhajt. A szarvas kezd rohadni, nem eheti meg, a tigris hús pedig... Nem hallott róla semmi jót. Inkább éhes marad. Hamar elhagyja a barlangot, és elindul egy ösvényen.

Lába alatt ropog a hó, de már nem hullik egy pihe sem. A szél sem fúj már. Viszont úgy néz ki, hogy a tegnapi vihar, nagyon nagy kárt tett az erdőben. Lehelete látszik a levegőben. Teljesen tanácstalan. Mit csinálhatna egy ilyen helyzetben? Miért nem maradt otthon? Miért indult útnak? Ezek a kérdések kavarognak benne. De nem tud rájuk választ adni. Még csak tizenegy éves! És megölt egy állatot! Pedig a komajok mindig is azt tanították neki, hogy tisztelni kell a természetet, és teremtményeit! Hiszen maga az ember, és a komaj is az! Jaj, de hiányoznak neki a szülei!

Nem bírja tovább, kibukik belőle a sírás. Egyszer csak leugrik elé valahonnan egy csuklyás alak késsel a kezében.

– Add ide a kardod, és nem bántalak!

Edward nagyon megdöbben. Ha odaadja, akkor nem lesz mivel megvédenie magát, de ha meg nem, akkor megölik. Mindenképpen halál a vége. Hát legyen inkább később, mint előbb. Lekötözi a hüvelyt, majd odanyújtja a férfinak. De megfogja a kilógó markolatot, és ahogyan a férfi el akarja venni tőle a hüvelyt, kirántja.

– Menjen innen, nem akarom bántani!

Szólal meg Edward határozott hangon. Igazából nagyon fél, de semmiért sem mutatná ezt ki. A férfi csak nevet, és előrelendül, hogy elvegye a fegyvert. Az hirtelen vörösre vált, majd Edward elkezdi lóbálni. Észreveszi, hogy így csak egy részeg medve menne bele, hát céloz, majd szúr.

– Lassú!

Kiabálja a fickó. Majd ő is szúr. Edward nem tud mit tenni. Ilyenkor mindig minden lelassul. Látja, hogy közeledik felé a penge, és megpróbál elugrani, de nem mozdul! Nem bír mozogni!Most mit tehetne? Lassan a vállába fúródik, és ő ordít, majd kijön belőle a véres penge. Még egyet suhint a kardjával, majd elsötétül előtte a világ.

Köszönöm, hogy elolvastad!

Ez sem lett a leghosszabb, de a többi már az lesz, ezt biztosra mondhatom. Remélem mindneki izgul, hogy vajon mi történik Edwardal, de sajnos, nem mondhatok semmit. Annyit tehettek, hogy vártok, a következő fejezetre, aminek címe: Idegenek közt

Ezzel elég sokat elárultam, de segáz. :)

                                  2. fejezet

                         Tizenegy évvel később

A világon sok száz éve élnek komajok. Mindig is fán éltek, apró házakban. Legjobban a majmokra hasonlítanak. Általában barna bundájuk van, teljesen csupasz arcuk, (kivéve ha szakállat növesztenek) testük felépítése hasonló az emberéhez, csak hegyesek a fogaik, egész testüket meleg szőrzet borítja, és karmaik is vannak. A férfiakon csak egy rongy lóg, az ágyékuknál. A nőknek van egy ugyanilyen ruhadarabjuk, csak ők melleiket is eltakarják, egy másik ronggyal. De nem annyira primitívek, mint amilyennek látszanak. Nagyon ügyes találmányaik vannak, és valamelyik lény még varázsolni is tud. Persze nem a legjobban, de tudnak! Nem arról híresek, hogy kedvesek lennének, inkább harciasak. Remek fegyvereket tudnak készíteni. Páncélt nem használnak, mert rettentően gyorsak, és szinte senki nem tudja őket bántani. Nagyon jó mászók. Húsevők. Nincsenek a legjobb barátságban az emberekkel, mert azok próbálják őket elnyomni, hát inkább az erdőben maradnak, a fákon épített házaikon.

Az egyik kis házikóban nagy volt a sürgés forgás. A család asszonya sürgölődött-forgolódott a konyhában, mert süteményt készített. A konyha csak egy kis tűzrakóhelyből állt, pár serpenyőből, és pár késből állt. Függöny választotta el a többi helységtől. Egyik szeglete sem ragyogott a háznak, a komajok nem szeretik a nagy tisztaságot, és a barna színt kedvelik. Szinte minden barna a szobákban. A ház ura, a komajok között is a férfi. A legidősebb, vagy a legerősebb. Gyakran robbannak ki viták, hogy ki is töltheti be a posztot. Kivéve ennél a családnál. Ennek a háznak az ura, egy kis kést tartott a kezében, és faragott valamit. Volt még egy lény a házban. Az ágyán feküdt, és aludt. Kezdte kinőni ágyát. A lábfejei majdnem lelógtak róla. Kényelmes párnán fekszik, és meleg takaró van rajta. Neki ez a szobája. Ez is függönnyel van elválasztva a többitől. Van benne egy kis asztalka, egy szék, egy ágy, és ennyi. Vagy is... Van még valami. A falon. Egy gyönyörű kard. Fölakasztva a falra. Rúnák díszelegnek rajta. Még nem tudta megfejteni senki, hogy mit is jelenthetnek. A markolata sötét kék volt. Pontosan úgy, ahogy a penge közepén, egy csík is. Körülötte sok árnyalata a kéknek, fokozatosan halványulva, végül a legszéle fehér. Soha nem használta senki. A komajok nem használnak ilyen fegyvereket, a másik lény pedig még fiatal volt, és nem is engedték neki. Tudta, hogy föl kell kelnie. Hiszen ma van a szülinapja! Ezt a komajok is ünneplik. De ő nem az. Azért neki is ünnepelték, minden évben. Ő ember. Egy tizenegy éves ember gyerek.

Lassan elhúzza a függönyt, és meglátja az anyját. Mosolyog. Ő nem hallotta, a hangját, a függöny elhúzásának, de a komajok hallása százszor jobb mint az embereké, ezért a nevelőanyja egyből tudta, hogy fia jön felé. Meg akarja lepni, de semmi esélye. Itt is szokás ajándékot adni a születésnaposoknak, és ő már tudja, mit akar.

– Szia anya! – köszön neki. Tudja, hogy nem hasonlít rá, de akkor is anyjának tekinti. Ő nem is tudja, hogy miért is különbözik. Azt hitte eddig, hogy valami betegsége van, de most mér tiszta vizet akar önteni a pohárba! Azért nem rohanja le rögtön őket.

– Szia fiam! - már nem esik nehezére kimondani a „fiam” szót, mert megszokta. Tizenegy év állt rendelkezésére. Ő pontosan tudja, hogy különbözik tőlük a fiú, és vele ellentétben, a történetet is tudja, hogy miért. A faja nevét is tudja. A fiú viszont nem tudja, hogy más fajból származik, bár kezdi sejteni, de biztosat nem mondhat.

– Apa hol van?

– Az ágon, farag. Neked, azt hiszem.

– Köszönöm!

– Nincs mit! De mielőtt kimész, húzz föl pár ruhát.

– De hát ti sem szoktatok!

– Az más!

A fiú kezdte már unni, hogy a felnőtteknek mindig minden „más”. De bármennyire is dühös, fölkap pár ruhadarabot. Nevelőapja tényleg farigcsál az ágon. Háttal ül, ezért nem látja, ha bárki is kijön a házból. Csak hallja. A háznak csak a bejáratánál van ajtó. A fiú érdeklődve pillant ki, a havas tájra. Látja, hogy apja az ágon ül.

– Szia! – köszön neki.

– Szervusz fiam! Mi járatban vagy itt kint?

– Csak meg akartam nézni, hogy mit is faragsz.

– Az még titok!

– És mikor nézhetem meg?

– Még ma, de még nincs kész. Inkább menj be, mert közeledik a vihar, hallom.

– De én nem. Nekem miért olyan rossz a hallásom?

– Biztos azért, mert még kicsi vagy, és nem fejlődött ki.

Füllentette nevelőapja a szokásos választ. Pedig tudta, hogy miért olyan rossz. A fajában, az embereknél nagyon jó hallása lenne, de a komajoknál ez édeskevés. De nem mondja el neki. Senki. Mindenkit megkértek, hogy előtte ne beszéljenek furcsaságairól, se a fajáról. Eddig mindenki betartotta, de kezdett elegük lenni, hogy egy ember lakik a falvukban! Ezt megértették a szülők. De akkor is nevelték a kölyköt. Nem akarták neki elmondani az igazságot, hogy igazából, ők nem a szülei, és hogy a fa alatt találtak rá. De tudták, hogy nem titkolózhatnak a végtelenségig. Még akarnak pár évet várni. Remélik, addig senki sem fogja megmondani kisfiúknak, hogy igazából nem is az övék. Hiszen szegény lelke összetörne. Lassan közeledik a dél. A fiú pedig unatkozik. Az ágyán fekszik, és bámulja a plafont. Szeme hirtelen megakad a kardon. Még soha nem próbálta ki. Itt az ideje! Föláll az ágyára, és könnyedén leveszi. A fegyver már nem ilyen egyszerű. Nehezen tartja, de biztos kezéből nem ejti ki. Elkezd maga előtt csapdosni, véletlenül még a függönyt is elszakítja. Pedig alig ért hozzá. Ijedtében eldobja a kardot, ami útközben éppen hogy súrolja a combját, de elég csúnya vágást ejt rajta. Kiált egyet, majd a sebet fogva összerogyik. Ujjai között vörös vér buggyan elő. Valami hihetetlenül égeti. Már vágta meg magát, de az egyáltalán nem hasonlít erre a fájdalomra. Ebben megvan ugyan az, mint a régi vágásban, csak valami plusz is. Valami iszonyúan égető. Még mindig kiált, és szülei rémülten futnak a szobába, a kardot gondosan elkerülik, ami hirtelen vörös színűre váltott.

– Edward! Mi történt?

A fiú, akit Edwardnak hívnak, nem válaszol, csak ordít. Ujjai közül még mindig vér folyik ki. Apja elveszi a fiú kezét a sebről, és megvizsgálja, miközben az asszony hoz egy száraz kendőt, és elkezdi törölgetni a vért, aggódva. A seb széle megpörkölődött, mintha tűz égette volna meg. A kard eközben újra fölveszi kék színét.

– Hozz vizes kendőket is, gyorsan!

Parancsol a férfi, a nőre. Az gyorsan kisiet, és pár másodperc múlva vizes rongyokkal tér vissza. A férfi elveszi, és rárakja a sebre, majd átkötözi.

– Már jobb?

– Igen apa. Én csak egy kicsit játszani akartam a kardal, de most már látom, hogy nem játékszer!

– Ebben teljesen igazad van! Mostantól ne érj hozzá! Ez nem akármilyen kard. És nem akárkitől van!

– Kitől kaptam?

Kérdezi meg hirtelen Edward. Az apjának leesik az álla. Elszólta magát. Most magyarázkodhat. De el is mondhatja az igazságot. Az utóbbi mellett dönt. Súg valamit felesége fülébe, az bólint, majd megszólal, hogy elmondja az igazságot.

– Hosszú történet, de itt az ideje, hogy megtudd. Az egész pontosan tizenegy éve kezdődött. Igen, akkor születtél, legalábbis mi ezt mondtuk. De történetem során, elég sok mindenről fogsz igaz adatot kapni. Kérlek ne vágj közbe! Szóval tizenegy éve volt. Szörnyű hóvihar dúlt akkoriban, az egész országban. Ki kellett mennünk az anyukáddal az ágra, mert kint hagytam a szerszámaim. Mikor kiléptem, sírást hallottam. Ember sírást. Úgy hívják a fajod. A kedvesem megsajnált, és én is beleegyeztem, hogy befogadjunk. Valaki egy kosárban hagyott, a fa aljában. A kosárban te voltál, és nagyon bebugyolálva, a kard. A kardot kiraktuk, a neked berendezett szobának a falára. De nem akartuk, hogy megtudd, te nem tartozol közénk, legalábbis nem azonos a fajunk és esetleg megsértődj emiatt. Vagy hasonlóbb gondjaid legyenek. Ezt nem is tudtad volna földolgozni. A mi fajunk azonban nem szereti az embereket. Hosszú múltja van ennek is. Megkértünk mindenkit, hogy ne mondjon neked semmit, a fajodra, származásodra utalva. Ezt betartották. De kezd elegük lenni. Inkább én mondok el neked mindent, mint ők. Nem tudom az anyukád miért hagyott el, de nagyon gonosz lehet, ha nem kell nekik egy ilyen tündéri gyerek. Így találtunk meg, és így intéztük el az első lépéseket. Utána neveltünk legjobb tudásunk szerint. Még azóta sem tudjuk, hogy kik a szüleid, pedig próbáltuk őket felkeresni. A fajodban még gyereknek számítasz, ott sokkal nagyobbak a lények. Nálunk már majdnem felnőttnek számítasz. De náluk még hét év, mire azzá válsz. Mi továbbra is szüleid vagyunk. A kardot megtarthatod, mert a tiéd, és közben befejeztem a szülinapi ajándékod is.

Kicsit elvonul, majd kezében egy csepp alakú fadarabot hoz.

– Ez a családunk jelképe. Ha viseled, bárki tudhatja, hogy a komajok között élsz. Vagy nagy barátságban vagy velük. Bár nem hiszem, hogy szükséged lesz rá.

– Köszönöm. De... Én nem szeretnék itt maradni. Mindig is én voltam a más. A csupasz. Ne értsetek félre, nem veletek van a baj. Majd ha tehetem meglátogatlak titeket, de azt érzem, hív valami, és nekem el kell mennem. Muszáj. Remek szülők voltatok. Én mindig is titeket foglak tartani a legjobb szülőknek! Most már minden világos. Megértem, hogy hazudtatok. Én is azt tettem volna, de el kell mennem innen. Hiszen mondtad, hogy nem látnak szívesen. Nekik is örömöt szerzek. Már most indulok.

– De... Már is? Nem tudom, milyen varázslat, vagy szó hívogat, de maradj velünk! – mondta gyorsan az anyja.

– Sajnos nem tehetem. Sajnálom. Meg akarok ismerkedni az emberekkel. Majd még meglátogatlak.

– Megértem, hogy el akarsz menni. Sejtem azt is, hogy nem tudnálak visszatartani, ezért vidd magaddal a kardot, az talán megvéd. Hozom a hüvelyét is. Akkor majd nem vág meg.

– Köszönöm, apám!

Az apja hoz is egy szép kardhüvelyt, amibe beleteszi a kardot. A hüvely széle vörös , és befelé egyre jobban halványodik. A kard eddig nehéznek tűnt, de ahogy Edward fölkötözi a derekára, hirtelen olyan könnyűnek tűnik. Könnyezik, miközben  lefelé mászik. Mire leér, apró hópelyhek kezdenek hullani az égből. A szülei integetnek neki. Ő visszaint. És elindul...

Köszönöm, hogy elolvastad!

A harmadik fejezetről, egyenlőre nem tudnék mondani semmit. Egyenlőre még gondolkodom rajta. Az biztos, hogy csak innen fog beindulni a cselekmény. Talán holnap megírom. Bár azt még hosszabra tervezem, mert ez még mindig kevésnek tűnik.

Föl is raknám az első fejezetet. Remélem mindenkinek tetszeni fog ez a regény. Az első fejezet, rövid, ez amolyan bevezető, ha csak az elejét nézzük, sok ilyen fajta típúsú regényt tudnék fölsorolni, de majd teljesen más lesz, mint a többi. Jó olvasást, és jó szórakozást, Mindenkinek!

                                                       Edward

                                                      1. fejezet

                                                    A csecsemő

      Rindor városában dúlt a hóvihar. Minden lakos a házában ült, senki nem volt az utcán. Ha lett is volna valaki, azt se nagyon látná senki, mivel a hó összefüggő függönyt alkotott. Az utcára kiszűrődik a sok házból, a sok fény. A leghidegebb évszak van, és már elég sokan megszokták ezt az időjárást.

      A közeli erdő mellett lábnyomok húzódnak. A városból jönnek kifelé, de hogy pontosan melyik házból, az örökre rejtély marad. A lábnyomok végén, messzebbről egy sötét alakot pillanthatunk meg, de közelebb érve, egy nőt, kinek álláig bunda takarja testét, fején egy bőrsapka, kezében pedig egy nagy kosár. Benne sok takaró, és egy kisgyermek. Alig pár hónapos lehet és csendesen alszik. A nő hosszú szőke haját belefújja az arcába a szél, újra és újra. De mikor elsöpri a hajzuhatagot, könnyek csillannak meg az arcán. Arcára kezdenek ráfagyni a könnycseppek. A kézfejei pirosak a hidegtől. Csak a kis csecsemő nem fázik, mert legalább hat réteg ruhában van, és még egy meleg takaró is van rajta. A nő egy fánál befordul a zord, sötét erdőbe. Megpillantja, amit keresett. Egy óriási fa. Rajta apró házak. Egy ember biztosan nem férne bele, de tudja, hogy ott nem emberek laknak. Egyre közelebb botorkál a fához. Mikor odaér, megfogja az egyik izmos kezével a kosarat, miközben a másikkal ás egy kis mélyedést, ahova beteszi a csöppséget, kosarastul, mindenestül. Nyakáról levesz egy ezüst láncot, végén ezüst amulettel, amibe az „Edward” név van karcolva. A gyermek nyakába akasztja, majd csókot nyom az arcára. A csecsemő ebből nem érzékel semmit. Csak átfordul a másik oldalára. Nem veszi észre, hogy szeretett anyja zokog fölötte egy percig, majd megfordul, és elindul a nyomai mentén. A nő nagyon reméli, hogy a fa lakói befogadják, és felnevelik gyerekét. Nem tudná elviselni, ha valami baj történne a szeme fényével. De muszáj otthagynia. Talán egy nap majd felkeresi, talán... A mostani helyzetben viszont nem engedheti, hogy vele maradjon, mert baj történne vele, ez biztos. De azért hagyott rá valamit, reméli nem fosztják meg tőle a gyermeket. Bár most még nem veszi semmi hasznát, de később nagyon nagy szüksége lehet rá. Kezeit lehelgetve lép be a városfalakon belülre. Az istállóhoz megy, és megsimogatja hófehér lovának szőrét. Mosolyog. Mert maradt valakije.

     Következő nap, szerencsére elállt a vihar, hát lóra szállt, és könnyes búcsút vett a várostól, és a gyermekétől. Remélte, hogy még látja, de nem látott rá sok esélyt. A hátára erősített kard megcsillant a kelő nap fényében. De mire teljesen fölemelkedett, már a nyomai sem látszottak a lónak, amin elment a nő.

Köszönöm, hogy elolvastad! A többi fejezet sokkal hosszabb lesz, de ezért hosszabb ideig is fog tartani elkészíteni. A másodikról annyit mondhatok el, hogy a címe: Tizenegy évvel később...

Ez csak az első ugrás lesz az időben, majd lesz mégegy, talán. De biztos, hogy nem ekkora. Egyenlőre előkészületben van a második fejezet!