Ki vagyok én?

A folytatás...

Bevezető

Hét évvel később

Hogy mi történt az elmúlt, öt, hat, hét, évben? Lehetne mesélni, hogy új király került a trónra, miután Edward legyőzte a zsarnokot. De az után el is tűnt, senki sem tud róla semmit. Egy gyerek indult útnak, csupán egy tizenegyéves gyerek, és feltételezhető, hogy meghalt. Semmi hír róla, úgy öt éve. Előtte is csak egy-egy faluban látták, végül már tényleg sehol nem bukkant fel.

Szerencsére senkinek nincs igaza, nem halt meg Edward, az utóbbi éveket egy elrejtett elf faluban töltötte a mesterével. Időközben felnőtt, legalábbis az emberek között. Elsajátította a varázslás képességeit, sok barátot szerzett, sok ellenséget győzött le, kisebb csapatokkal, viszont a nyílvánosságot elkerülte.

Éppen csomagol, és sír. Bárki meg tudná mondani a faluból, hogy miért teszi ezt. Mindenki ugyan úgy érez, vele mégsem törődik most senki, tudomást sem vesznek róla. A legtöbben soha nem adták meg neki a tiszteletet, de ezt már megszokta, hiszen eg közönséges ember, semmi több. De most még a barátai sem vigasztalták, hiszen Kulok halála mindnekit megrázott. Edwardhoz ő állt legközelebb egész életében. Még mindig nem tudta, hogy halhatott meg, neki nem szabadott volna, nem soha!

Hiszen még annyi minden vissza volt a tanulásból, most hogyan fog tanulni, és ki fogja őt támogatni? Egyedül nem megy semmire. Ezért úgy döntött, hogy felkeresi az anyját, és már ma elindul. Már három napi élelmet el is tett, egy kis vászon batyuba, amit a vállára helyez, a kardját leakasztja, majd fölkötözi a derekára. Beletúr rövid hajába, majd végül eltesz egy kis könyvet, tele a jegyzeteivel, ide minden egyes leckét lejegyzett, minden kísérletét, minden fontosat.

A kardját még utoljára látni akarja, mielőtt útnak indulna, a hideg, kék penge hangtalanul csúszik ki a vörös hüvelyéből. Különös kard az, ezt Edward nem egyszer tapasztalta meg, már kisgyerekkorában is volt szerencséje az erejéhez. Akkor indult útnak először otthonról, azóta nem nagyon hallhattak felőle a komajok. Nem volt ideje leveleket irogatni, sokkal fontosabb volt a kiképzése. Talán előbb oda kéne menned? De merre indulj, kitől kérj segítséget? És ha az anyádat keresed, akkor merre menj? Dönts, egyedül! Szólal meg benne egy hang. Edward csak emgforgatja szemeit, a "nagy" segítség miatt. Egy biztos, kalandot akar, egy életre szóló kalandot, ahol csak úgy forr a vére, túl teng benne az energia, és mikor már a padlón van, a dühtől, fájdalomtól, vagy bármi mástól, egy hirtelen adrenalinlöketet kap! Egy nagy csata, sok vívás, egy kis varázslással fűszerezve.

Mint hét évvel ezelőtt. Erre az emlékre sóhajt egyet. Nem kellett volna annak úgy történnie, miért tudta legyőzni a saját apját? Miért nem tudta életben hagyni, vagy miért nem vesztett? Lehet, hogy sok népet megmentett a biztos pusztulástól, például az elfeket, a törpöket, illetve a komajok nagy részét, de még is csak az apja volt! Nem volt helyes amit csinált, bár eddig nem nagyon tudta végiggondolni, mert sokat kellett tanulnia, mert nem Ludwig az egyetlen, aki sötétségbe akarja taszítani az egész világot. Vannak nála még sokkal nagyobb hatalmak is, Kulok szerint... De miért nem hallott felőlük eddig Edward? Miért burkolózik ködbe, az egész jövője? Miért van az, hogy már semmiben nem lehet biztos? És miért kellett meghalnia a mesterének? Talán az Istenek tehetnek róla? Erre a gondoltara felpillantott az égre, mintha megpillanthatná, hogy ki is tette ezt szeretett mesterével...

A kardot vissza csúsztatta gyönyörű hüvelyébe. Elszántan indult útnak Romdorin földjén. A tündéknél tanulta meg a vallást, bár az elején még igen fura volt, mivel a komajok ilyesmikben nem hittek... Megint csak a volt "szüleire" gondolt. Majdnem minden nap eszébe jutottak, sőt, talán minden órában. Egyre sietősebbre vette lépteit, csak ment egyenesen, be a fák közé. Onnan még utoljára hátrapillantott, az üres utcákon csak pár árva mécses pislákolt. Egy fuvallatt még azokat is kioltotta, a gyász miatt mindenhol csend honolt, még a madarak sem csiripeltek, a kutáky nem vakkantgattak egymásnak. Ebben a mélység csendben távoldott egyre jobban attól a helytől, ahol élete nagy részét eltöltötte, ahol tanult, ahol nevetett, ahol sírt, ahol örült, ahol szomorkodott, ahol vért izzadva küzdött, és nem adta fel, sohasem! De talán már tényleg ideje volt tovább indulnia, hiszen még a kardjával sem ismerkedett meg teljesen, és az anyját is meg szerette volna találni. Még nagyon sok kérdés állt előtte, amire a faluban nem kapott választ senkitől, még a mesterétől sem. Talán majd most, talán minden megoldódik, vagy még az életét is elveszti az útja során, ezt senki nem tudta volna akkor megmondani...