2. fejezet

                         Tizenegy évvel később

A világon sok száz éve élnek komajok. Mindig is fán éltek, apró házakban. Legjobban a majmokra hasonlítanak. Általában barna bundájuk van, teljesen csupasz arcuk, (kivéve ha szakállat növesztenek) testük felépítése hasonló az emberéhez, csak hegyesek a fogaik, egész testüket meleg szőrzet borítja, és karmaik is vannak. A férfiakon csak egy rongy lóg, az ágyékuknál. A nőknek van egy ugyanilyen ruhadarabjuk, csak ők melleiket is eltakarják, egy másik ronggyal. De nem annyira primitívek, mint amilyennek látszanak. Nagyon ügyes találmányaik vannak, és valamelyik lény még varázsolni is tud. Persze nem a legjobban, de tudnak! Nem arról híresek, hogy kedvesek lennének, inkább harciasak. Remek fegyvereket tudnak készíteni. Páncélt nem használnak, mert rettentően gyorsak, és szinte senki nem tudja őket bántani. Nagyon jó mászók. Húsevők. Nincsenek a legjobb barátságban az emberekkel, mert azok próbálják őket elnyomni, hát inkább az erdőben maradnak, a fákon épített házaikon.

Az egyik kis házikóban nagy volt a sürgés forgás. A család asszonya sürgölődött-forgolódott a konyhában, mert süteményt készített. A konyha csak egy kis tűzrakóhelyből állt, pár serpenyőből, és pár késből állt. Függöny választotta el a többi helységtől. Egyik szeglete sem ragyogott a háznak, a komajok nem szeretik a nagy tisztaságot, és a barna színt kedvelik. Szinte minden barna a szobákban. A ház ura, a komajok között is a férfi. A legidősebb, vagy a legerősebb. Gyakran robbannak ki viták, hogy ki is töltheti be a posztot. Kivéve ennél a családnál. Ennek a háznak az ura, egy kis kést tartott a kezében, és faragott valamit. Volt még egy lény a házban. Az ágyán feküdt, és aludt. Kezdte kinőni ágyát. A lábfejei majdnem lelógtak róla. Kényelmes párnán fekszik, és meleg takaró van rajta. Neki ez a szobája. Ez is függönnyel van elválasztva a többitől. Van benne egy kis asztalka, egy szék, egy ágy, és ennyi. Vagy is... Van még valami. A falon. Egy gyönyörű kard. Fölakasztva a falra. Rúnák díszelegnek rajta. Még nem tudta megfejteni senki, hogy mit is jelenthetnek. A markolata sötét kék volt. Pontosan úgy, ahogy a penge közepén, egy csík is. Körülötte sok árnyalata a kéknek, fokozatosan halványulva, végül a legszéle fehér. Soha nem használta senki. A komajok nem használnak ilyen fegyvereket, a másik lény pedig még fiatal volt, és nem is engedték neki. Tudta, hogy föl kell kelnie. Hiszen ma van a szülinapja! Ezt a komajok is ünneplik. De ő nem az. Azért neki is ünnepelték, minden évben. Ő ember. Egy tizenegy éves ember gyerek.

Lassan elhúzza a függönyt, és meglátja az anyját. Mosolyog. Ő nem hallotta, a hangját, a függöny elhúzásának, de a komajok hallása százszor jobb mint az embereké, ezért a nevelőanyja egyből tudta, hogy fia jön felé. Meg akarja lepni, de semmi esélye. Itt is szokás ajándékot adni a születésnaposoknak, és ő már tudja, mit akar.

– Szia anya! – köszön neki. Tudja, hogy nem hasonlít rá, de akkor is anyjának tekinti. Ő nem is tudja, hogy miért is különbözik. Azt hitte eddig, hogy valami betegsége van, de most mér tiszta vizet akar önteni a pohárba! Azért nem rohanja le rögtön őket.

– Szia fiam! - már nem esik nehezére kimondani a „fiam” szót, mert megszokta. Tizenegy év állt rendelkezésére. Ő pontosan tudja, hogy különbözik tőlük a fiú, és vele ellentétben, a történetet is tudja, hogy miért. A faja nevét is tudja. A fiú viszont nem tudja, hogy más fajból származik, bár kezdi sejteni, de biztosat nem mondhat.

– Apa hol van?

– Az ágon, farag. Neked, azt hiszem.

– Köszönöm!

– Nincs mit! De mielőtt kimész, húzz föl pár ruhát.

– De hát ti sem szoktatok!

– Az más!

A fiú kezdte már unni, hogy a felnőtteknek mindig minden „más”. De bármennyire is dühös, fölkap pár ruhadarabot. Nevelőapja tényleg farigcsál az ágon. Háttal ül, ezért nem látja, ha bárki is kijön a házból. Csak hallja. A háznak csak a bejáratánál van ajtó. A fiú érdeklődve pillant ki, a havas tájra. Látja, hogy apja az ágon ül.

– Szia! – köszön neki.

– Szervusz fiam! Mi járatban vagy itt kint?

– Csak meg akartam nézni, hogy mit is faragsz.

– Az még titok!

– És mikor nézhetem meg?

– Még ma, de még nincs kész. Inkább menj be, mert közeledik a vihar, hallom.

– De én nem. Nekem miért olyan rossz a hallásom?

– Biztos azért, mert még kicsi vagy, és nem fejlődött ki.

Füllentette nevelőapja a szokásos választ. Pedig tudta, hogy miért olyan rossz. A fajában, az embereknél nagyon jó hallása lenne, de a komajoknál ez édeskevés. De nem mondja el neki. Senki. Mindenkit megkértek, hogy előtte ne beszéljenek furcsaságairól, se a fajáról. Eddig mindenki betartotta, de kezdett elegük lenni, hogy egy ember lakik a falvukban! Ezt megértették a szülők. De akkor is nevelték a kölyköt. Nem akarták neki elmondani az igazságot, hogy igazából, ők nem a szülei, és hogy a fa alatt találtak rá. De tudták, hogy nem titkolózhatnak a végtelenségig. Még akarnak pár évet várni. Remélik, addig senki sem fogja megmondani kisfiúknak, hogy igazából nem is az övék. Hiszen szegény lelke összetörne. Lassan közeledik a dél. A fiú pedig unatkozik. Az ágyán fekszik, és bámulja a plafont. Szeme hirtelen megakad a kardon. Még soha nem próbálta ki. Itt az ideje! Föláll az ágyára, és könnyedén leveszi. A fegyver már nem ilyen egyszerű. Nehezen tartja, de biztos kezéből nem ejti ki. Elkezd maga előtt csapdosni, véletlenül még a függönyt is elszakítja. Pedig alig ért hozzá. Ijedtében eldobja a kardot, ami útközben éppen hogy súrolja a combját, de elég csúnya vágást ejt rajta. Kiált egyet, majd a sebet fogva összerogyik. Ujjai között vörös vér buggyan elő. Valami hihetetlenül égeti. Már vágta meg magát, de az egyáltalán nem hasonlít erre a fájdalomra. Ebben megvan ugyan az, mint a régi vágásban, csak valami plusz is. Valami iszonyúan égető. Még mindig kiált, és szülei rémülten futnak a szobába, a kardot gondosan elkerülik, ami hirtelen vörös színűre váltott.

– Edward! Mi történt?

A fiú, akit Edwardnak hívnak, nem válaszol, csak ordít. Ujjai közül még mindig vér folyik ki. Apja elveszi a fiú kezét a sebről, és megvizsgálja, miközben az asszony hoz egy száraz kendőt, és elkezdi törölgetni a vért, aggódva. A seb széle megpörkölődött, mintha tűz égette volna meg. A kard eközben újra fölveszi kék színét.

– Hozz vizes kendőket is, gyorsan!

Parancsol a férfi, a nőre. Az gyorsan kisiet, és pár másodperc múlva vizes rongyokkal tér vissza. A férfi elveszi, és rárakja a sebre, majd átkötözi.

– Már jobb?

– Igen apa. Én csak egy kicsit játszani akartam a kardal, de most már látom, hogy nem játékszer!

– Ebben teljesen igazad van! Mostantól ne érj hozzá! Ez nem akármilyen kard. És nem akárkitől van!

– Kitől kaptam?

Kérdezi meg hirtelen Edward. Az apjának leesik az álla. Elszólta magát. Most magyarázkodhat. De el is mondhatja az igazságot. Az utóbbi mellett dönt. Súg valamit felesége fülébe, az bólint, majd megszólal, hogy elmondja az igazságot.

– Hosszú történet, de itt az ideje, hogy megtudd. Az egész pontosan tizenegy éve kezdődött. Igen, akkor születtél, legalábbis mi ezt mondtuk. De történetem során, elég sok mindenről fogsz igaz adatot kapni. Kérlek ne vágj közbe! Szóval tizenegy éve volt. Szörnyű hóvihar dúlt akkoriban, az egész országban. Ki kellett mennünk az anyukáddal az ágra, mert kint hagytam a szerszámaim. Mikor kiléptem, sírást hallottam. Ember sírást. Úgy hívják a fajod. A kedvesem megsajnált, és én is beleegyeztem, hogy befogadjunk. Valaki egy kosárban hagyott, a fa aljában. A kosárban te voltál, és nagyon bebugyolálva, a kard. A kardot kiraktuk, a neked berendezett szobának a falára. De nem akartuk, hogy megtudd, te nem tartozol közénk, legalábbis nem azonos a fajunk és esetleg megsértődj emiatt. Vagy hasonlóbb gondjaid legyenek. Ezt nem is tudtad volna földolgozni. A mi fajunk azonban nem szereti az embereket. Hosszú múltja van ennek is. Megkértünk mindenkit, hogy ne mondjon neked semmit, a fajodra, származásodra utalva. Ezt betartották. De kezd elegük lenni. Inkább én mondok el neked mindent, mint ők. Nem tudom az anyukád miért hagyott el, de nagyon gonosz lehet, ha nem kell nekik egy ilyen tündéri gyerek. Így találtunk meg, és így intéztük el az első lépéseket. Utána neveltünk legjobb tudásunk szerint. Még azóta sem tudjuk, hogy kik a szüleid, pedig próbáltuk őket felkeresni. A fajodban még gyereknek számítasz, ott sokkal nagyobbak a lények. Nálunk már majdnem felnőttnek számítasz. De náluk még hét év, mire azzá válsz. Mi továbbra is szüleid vagyunk. A kardot megtarthatod, mert a tiéd, és közben befejeztem a szülinapi ajándékod is.

Kicsit elvonul, majd kezében egy csepp alakú fadarabot hoz.

– Ez a családunk jelképe. Ha viseled, bárki tudhatja, hogy a komajok között élsz. Vagy nagy barátságban vagy velük. Bár nem hiszem, hogy szükséged lesz rá.

– Köszönöm. De... Én nem szeretnék itt maradni. Mindig is én voltam a más. A csupasz. Ne értsetek félre, nem veletek van a baj. Majd ha tehetem meglátogatlak titeket, de azt érzem, hív valami, és nekem el kell mennem. Muszáj. Remek szülők voltatok. Én mindig is titeket foglak tartani a legjobb szülőknek! Most már minden világos. Megértem, hogy hazudtatok. Én is azt tettem volna, de el kell mennem innen. Hiszen mondtad, hogy nem látnak szívesen. Nekik is örömöt szerzek. Már most indulok.

– De... Már is? Nem tudom, milyen varázslat, vagy szó hívogat, de maradj velünk! – mondta gyorsan az anyja.

– Sajnos nem tehetem. Sajnálom. Meg akarok ismerkedni az emberekkel. Majd még meglátogatlak.

– Megértem, hogy el akarsz menni. Sejtem azt is, hogy nem tudnálak visszatartani, ezért vidd magaddal a kardot, az talán megvéd. Hozom a hüvelyét is. Akkor majd nem vág meg.

– Köszönöm, apám!

Az apja hoz is egy szép kardhüvelyt, amibe beleteszi a kardot. A hüvely széle vörös , és befelé egyre jobban halványodik. A kard eddig nehéznek tűnt, de ahogy Edward fölkötözi a derekára, hirtelen olyan könnyűnek tűnik. Könnyezik, miközben  lefelé mászik. Mire leér, apró hópelyhek kezdenek hullani az égből. A szülei integetnek neki. Ő visszaint. És elindul...

Köszönöm, hogy elolvastad!

A harmadik fejezetről, egyenlőre nem tudnék mondani semmit. Egyenlőre még gondolkodom rajta. Az biztos, hogy csak innen fog beindulni a cselekmény. Talán holnap megírom. Bár azt még hosszabra tervezem, mert ez még mindig kevésnek tűnik.